you win some, you lose some

Vajon tényleg törvényszerűen történik az életben, hogy egyszer fent, egyszer lent? Vajon tényleg úgy lenne fair, hogy ha ér valamifajta veszteség vagy tragédiának megélt dolog, akkor kell történnie rögtön utána még egynek?
Annyira haragszom most a világra. Mintha mindenki ellenem lenne, mindenki összefogott volna, azért a célért, hogy én törjek össze. Olyan kicsinek érzem most magam, olyan védtelennek, teljesen egyedül a semmi közepén, és úgy érzem, joggal haragszom .
Aztán sokszor felmerült bennem az is, hogyha egy hozzám közelálló személlyel történik valami borzasztó, felfoghatatlan kín, akkor azt a saját problémámnak kéne megéljem? Elvégre ha Nekem így fáj, vajon Ő mit érezhet?
Miért mindig a legrosszabb időszakban nincsenek mellettünk azok az emberek, akiktől a legjobban várnánk? Miért nem találnak 7 napból egy estét, amit veled tölthetnének? Miért mondják vissza a találkozókat az utolsó pillanatban?
Mikor is történhetne a legfontosabb ember elvesztése az életemben, ha nem akkor amikor a legnagyobb szükségem lenne rá ?!…
És a végén, úgy is teljesen egyedül maradok a gondolataimmal és a problémáimmal, pedig pontosan tudom, hogy mire vagy kire lenne szükségem. Nem hajnalig beszélgetni, iszogatni és jól érezni magam, csak egy olyan ember jelenlétére,aki meghallgat, ha mondani akarok valamit, vagy csak hallgat, amíg nekem úgy esik jól. És csak ráhajthatom a fejemet a vállára pár órára, mintha addig ezzel átvenné a súlyokat a szívemről Ő, és tudom, hogy jó helyen vannak ezek a terhek, mert Ő nem bánt, nem faggat és nem prédikál.
És amikor már túl soknak érzed, mikor már nem megy a dolgok feldolgozása, akkor mikor jön a megváltás? Mikor jön az az időszak, amikor fent van végre az ember? Meddig büntet minket a sors?
Én hiszem, hogy a saját sorsunk kovácsai mi vagyunk. De mit kéne tenni, amikor elvesztjük az irányítást? Amikor már nem tudjuk koordinálni, hogy hogyan kezeljük a dolgokat, vagy a kapcsolatainkat az életünkben? Amikor tudom, hogy nem kéne, mégis megteszem. Amikor tudom, hogy erősnek kéne maradnom, mégsem megy.
Mennyire szánalmas, amikor az ember tehetetlen, kiszolgáltatott és elkeseredett. És ennél már csak az a szánalmasabb, hogy Ő úgy gondolja, nincs ereje saját magán segíteni, tehát várja azokat az embereket, akikre szerinte számíthat. Na, én valahol itt vesztettem el az ép eszű gondolataimat, hiszen még mindig csak saját magamra számíthatok, akkor is, ha most ezt a világon a legnehezebb elfogadnom.

Köszönöm szépen a rengeteg pozitív tartalmú dm üzenetet, facebook üzenetet, nagyon nagyon jól estek, és köszönöm, hogy támogattok!

Nyitrai Rebeka

..minden fájó léleknek

Ha az embert éri egy nagyobb csalódás, mindig úgy gondolja, hogy ennél lejjebb már nincs, ennél jobban sosem fog fájni, sőt, ennyire még talán sosem fájt az egész életünk során valami.
Én is rengetegszer éreztem már ezt. De ez most teljesen más. Most is érzem ezt a mérhetetlen, súlyos fájdalmat, mintha egy hatalmas darabot tépett volna ki az élet a szívemből, sőt abban sem vagyok biztos, hogy maradt még ott valami. Mintha valami fel akarna emészteni. Ez most valami sokkal nagyobb veszteség, ezt most valahogy teljesen máshogy élem meg, mint gyerek fejjel. Elvesztettem a legjobb barátomat is egyben, akivel minden szabadidőmet töltöttem, és nem is akartam ezen változtatni.
Hogy mit érzek, hogy akkora veszteség ért, amit valószínűleg hónapokba vagy évekbe fog tartani kiheverni, ha egyáltalán sikerül, azt még én sem tudom leírni.
Lehet egy olyan ember hiányát pótolni az életünkben, aki fontosabb volt számunkra, mint bárki az egész földkerekségen? Aki csak jött, és egy pillanat leforgása alatt megváltoztatott mindent?! Nem tudom, de Isten legyen rá a tanúm, hogy megpróbálom.
Valami megfogalmazhatatlant érzek, valami olyat, mint amikor az ember gyászol. Mintha valami megszűnt volna létezni. Mintha soha többé nem lennék képes nevetni, vagy örülni valaminek. Üresség, feketeség, semmi. Ez van bennem jelenleg.
Hogy mit csinálhat ilyenkor az ember, hogy majd az idő begyógyítsa a tátongó, mély sebeit?!
Megpróbálhatunk futni az ilyen emberek után, megpróbálhatjuk ráerőltetni magunkat valakire, de ennek nem sok értelme van, pláne hogy ilyenkor minden büszkeségünket és méltóságunkat elveszítjük. Megpróbálhatjuk valamivel (vagy valakivel) kitölteni az űrt, ami általában mindig eszetlen húzásokhoz vezet,és garantáltan soha nem lesz jó vége.
Én úgy látom, hogy ez a gyász időszaka. Adjunk magunknak időt! Feküdjünk az ágyban, ha úgy érezzük, hogy sírnunk kell. Ne aludjunk, ne együnk, agyaljunk és üvöltsünk addig, ameddig úgy érezzük, hogy ki nem jött belőlünk minden csalódottság, fájdalom, keserűség és düh.
Remélem, hogy az időnek tényleg gyógyító hatása van. Remélem, hogy pár hónap múlva képes leszek életem legnehezebb, legszomorúbb és legreményvesztettebb időszakára visszagondolni, mint egy nagyon boldog időszak lezárására, mintha csak egy új fejezetet jelentene az életemben, és majd büszkén mondhatom, hogy jó tanulópénz volt, hogy képes leszek a saját hibám és hibáinkat úgy látni, mint amik segítettek abban, hogy előrébb jussak az életemben, mint dolgokat, amik hozzájárultak a fejlődésemhez.
Nem érzek utálatot, sem haragot, csak hiányosságot. Mintha nem lennék teljes. És lehet, hogy most zokogva írom ezt a bejegyzést, lehet, hogy soha nem fogom úgy felfogni az utolsó pár hetet az életemből mint tanulópénz, vagy új fejezetnek titulálni, talán mindig is ez fogja jelenteni a legnagyobb törést az életemben, és talán sosem leszek teljes, de…
Igenis, mindig rosszban van valami jó, és az embernek kell lennie annyira hűnek önmagához, hogy képes legyen a rossz dolgokban lehetőséget látni. Talán egyedül vagyok, és úgy érzem, hogy önmagamon kívül senkiben nem bízhatok, nincs támaszom, nincs mankóm a nehéz napjaimon, de képes leszek megragadni a lehetőséget, és hajkurászni a saját álmaimat. Utazni, világot látni, sportolni, főzni, olvasni, vagy csak órákig a tükör előtt állni és igazítani a hajamat, szemöldökömet és sminkemet. Ha időt adok magamnak, talán képes leszek még jobban szeretni saját magamat, talán nem is a másokkal való kapcsolatomat kéne fejlesztenem és táplálnom, hanem az önmagammal való kapcsolatomat. Miért kéne másokat boldoggá tennem, ha saját magam boldogsága a legfontosabb magamnak? Elvégre kivel kell leélnem egy egész életet, és ki az, aki biztosra tudom, hogy sosem fog cserbenhagyni? Én magam.
Kereshetjük mi nők a tökéletes férfit fehér lovon, ha a hercegnő nem hiszi el magáról, hogy elég jó a hercegnek.  Megpróbálhatjuk lehozni a szerelmünknek még a csillagokat is az égről, csak azért, hogy Őt boldoggá tegyük, ha közben elfelejtünk magunknak félrerakni egy kettő csillagot a végtelen sok közül.
Nem tudom, hogy mi a boldogság kulcsa, de azt pontosan tudom, hogy hol kezdjem el keresni. Az első, amit mindenkinek rendbe kell tennie, az az önmagával való kapcsolata. Elég az önmarcangolásból, abból, hogy saját magunkban keressük a hibát, miközben el hisszük, hogy értéktelenek vagyunk vagy kevesek a másiknak. Szerintem abszolút nem ciki, ha abban a tudatban éljük le az életünket, hogy szépek vagyunk, csinosak, értelmesek, okosak, nem mellesleg még az érzelmi intelligenciánk is a helyén van.  Akármilyen hihetetlen is, de nem kéne magunkat rosszul érezni, ha egyedül ülünk be egy kávéra, egy ebédre valahova, vagy akár egyedül ülünk be a moziba a kedvenc filmünkre.
Végre tudom, hogy előbb saját magunkat kell rendbe hoznunk ahhoz, hogy valaki más is legalább annyira szeressen minket, mint ahogy mi a másik illetőt.
Szóval mindenki, aki csalódott már hatalmasat, vagy úgy gondolja, hogy nem maradt semmije mikor a mindene elhagyta, kezdje el keresni a lehetőségeket. Nem csak akkor lehetünk boldogak, hogyha fekszik valaki mellettünk éjszakánként. Tegyük magunkat boldoggá, vágjunk bele, és ne féljünk senkitől és semmitől, hiszen megállíthatatlanok vagyunk. Legyünk erősek, kitartóak és függetlenek, illetve legyünk képesek minden egyes kisebb és hatalmas esés után felállni, hiszen ez vall egy intelligens és kemény nőre.

Köszönöm szépen NEKED(aki úgy is tudod, hogy ki vagy, ha olvasod)!

506909402

Nyitrai Rebeka

Fals kép? Avagy ki is vagyok én valójában?!

Nem is tudom , hol kezdjem. Nem is tudom, hogy mi a célom ezzel a poszttal, mégis belekezdek. Talán bizonyítani akarok. Talán magamnak, vagy a külvilágnak. Talán csak meg szeretném mutatni, hogy milyen is vagyok, az igazi énemet, mert egyáltalán nem szégyellem. Szerintem rengetegen vagyunk olyanok, akik pörgetjük lefelé az instagramot, és mást sem látunk, csak tökéletes lányokat tökéletes élettel, fenszi kajákkal, gyönyörű autókkal, hatalmas lakásokkal és drágábbnál drágább ruhákkal. Hát ki akarná vajon megosztani az ezekhez képest ‘silány’ életét egy olyan közösségi platformon, ahol csak a versengés megy.
Hogy őszinte legyek, én sem vagyok különb, én is csak olyan szelfit rakok ki, ahol korrekt sminkben vagyok, és tuti, hogy olyan szögből készült a kép rólam, hogy ne látszódjon a fejemen a legfrissebb pattanásom. Számomra a legelszomorítóbb tény, hogy tudom, hogy ez még természetesnek számít. Nem élek azokkal az snapchat effektekkel, amik felismerhetetlenné teszik az embereket, nincs 100000 Ft-os MAC készletem, hogy még azt is eltüntessem a fejemről, ami eddig lehetetlenségnek tűnt, nem szerekesztem szét a képeimet, sőt még a melleimet sem tolom fel, hogy elhitessem a követőimmel, hogy igenis, még ezzel is meg vagyok áldva, mert nem.
Ezzel egyáltalán nem azt szeretném mondani, hogy én kicsit sem torzítom el önmagamat, mert ez nem igaz.

Hogy ki is vagyok én valójában? Mi az amit láttok, és mi az ami teljesen máshogy történik valójában.
Azzal szeretném elkezdeni, ami számomra a legfontosabb üzenet a közösségi oldalamon. A tiszta étkezés, inkább egyensúly, a mozgás, a jóga fontossága az életemben.
Nos, ezzel nem lőttem mellé annyira, hiszen ezeknek a dolgoknak mind nagyon fontos szerep jut az életemben. Hát akkor be kell valljak valamit. Ne higgyetek el Nekem mindent. Nem, nem az a lány vagyok, aki állandóan salátát eszik, nyilván ez látszik is rajtam, sokszor csúszik le egy-egy olyan dolog, aminek talán nem kellene. Vagy talán mégis. Úgy gondolom, ha kimozdulok végre a barátnőmmel egy cukrászdába, és uramisten nem rendelkeznek paleo sütivel, biztos, hogy szívesen fogom választani a gesztenyepürét, vagy a rétest. Nem, abszolút nem érzem rosszul magam miatta. A legtöbb emberrel ez így van, valaki ezt meg is mutatja, valaki nem.
A mozgás valójában más tészta, mert azt tényleg imádom csinálni, jelenleg büszkén elmondhatom, hogy heti háromszor edzek, emellett amikor csak időm engedi, jógázom. Ez sem teljesen úgy néz ki, mint az instagramon, hiszen általában 10 perc megy el a jógára szánt időmből, hogy megpróbáljak egy olyan képet lőni, amit vállalok is, tökéletes póz, has behúz (nem mintha ez a jógában nem lenne alap követelmény), fancsali képet leváltani a fejemről, hiszen amúgy mindjárt megszakadok vagy kettétörök, stb. Szerintem a lányok 80%-nak nincs olyan teste, mint amit a neten mutogat. Hiszen ha már kitesszük magunkat, nyilván még vékonyabbnak próbálunk tűnni, ergo behúzzuk a hasunkat, ráadásul a mai világban már a thigh gap is must-have, azaz popsi kitol, derék kettétörik, de legalább úgy nézünk ki az ikeás tükrükben, ami persze alapból nyújtja az embert, mintha még a combunk között is hatalmas lyuk tátongana. Szóval, csalódás vagy sem, nekem is ikeás a tükröm, és én sem úgy nézek ki benne, mint ahogy vasárnap délután a bundás kis pizsimben. Azt meg majdnem elfelejtettem, hogy nem, nekem sincs kedvem minden egyes nap edzeni,és sokszor úgy érzem, hogy el fogok vérezni abban a 28 percben, amit edzéssel töltök, vagy épp majdnem leborulok a kondiban a futópadról szanaszét izzadva, és még az is megesik, hogy ez 2 km után történik, nem 12 után. Szerintem ezzel sem vagyok egyedül, még sem látok olyan képeket az Instagram sztorikban, hogy 1,5 km-nél van lefényképezve a futógép, mert az azért milyen ciki lenne már..
A másik dolog, amit szintén annyira nem reklámozok, mégis iszonyú fontos az életemben, az az iskola. Igen, én is ott töltöm az időm nagy részét, sőt, magolok is rendesen, hiszen mindent megteszek azért, hogy megkapjam az ösztöndíjat, így segítve a saját és a szüleim helyzetét is egyben. Amikor nem az iskolában ülök, akkor épp a nővérem ruhaboltjában tengetem a mindennapjaimat, és próbálok minden alkalmat megragadni, hogy keressek egy kis pénzt, mert sajnos az sem hullik az ember ölébe, mint ahogy azt az instagramon előadjuk. Ami a legszörnyűbb, hogy a közösségi felületeken minden annyira egyszerűnek tűnik. Mindenfajta kemény munka nélkül jutnak az emberek a legjobb ruhákhoz, amiknek az árától nem egyszer kétszer estem hanyatt, mégis vágyom rá, hogy egyszer én is viselhessem azokat. Holott az én Hugo Boss pulóverem sem a boltból van, csak rohadt nagy szerencsém volt egy turkálóban.
Bevallom, hogy én sem rakom ki a saját oldalamra akkor a szobámat, amikor a legnagyobb kupleráj van, és azt sem osztom meg, hány kutya él velünk együtt, mert az édesanyám egyszerűen képtelen nem befogadni őket, pedig nagyon jól tudja, hogy már nem kéne, és neki is csak púp a hátán.
A kapcsolatok nagy részét is felszínesnek találom, mutatjuk, hogy a nap 24 órájában milyen csodás minden, és én is azok közé tartozom, akik mérhetetlen irigységet éreznek, amikor látnak valakit, aki soha nem osztja meg a világgal, hogy esetleg valami probléma lenne, azt, hogy igenis tele van az életünk vitákkal, egyetnemértéssel, nézeteltérésekkel, olyan napokkal, amikor annyira a padlón érezzük magunkat, hogy az ágyból sincs kedvünk felkelni, legyen ez azért, mert összevesztünk a párunkkal, vagy csak nem találjuk önmagunkat, esetleg megint meggondolatlanul csináltunk valamit, amit természetesen nem kellett volna.
Nem tudunk őszintén örülni semminek, hiszen előbb nyomjuk fel az új ajándékunkról a képet az instára, minthogy megköszönjük annak, aki meglepett vele minket.
Saját magunkban keressük folyamatosan a hibát, úgy gondoljuk, hogy nekünk milyen borzalmas az életünk, hiszen nem olyan, mint akit követnek 4000+ an, csak jó történik velük, tele vannak jó cuccokkal, mindig rend van körülöttünk, emellett még semmi dolguk sincsen, és még kompromisszumot sem kell kötniük senkivel és semmiért, hiszen szóba sem jöhet az, hogy valaki ne úgy ugorjon, ahogy ők fütyülnek.
Szeretnék mindenkit, aki minimálisan is ezt érzi megnyugtatni. Nekik is vannak rossz napjaik, rossz heteik, és lehet, hogy megvan mindenük, de valószínűleg nekik más helyen defektes az életük. És itt magamat is egy kalap alá veszem ezekkel az emberekkel, mert én sem vagyok az, akit láttok, ha csalódás, ha nem. Nem csak a sportról és a mosolygásról szól az életem, ha nekiállok főzni, odaégetek mindent, sokszor áll a bál nálunk is, közel sem mondanám a mindennapjaimat stresszmentesnek, viszont mindennap küzdök azért, hogy kicsit jobb legyen. Nem vagyok egy könnyű,elragadó természetű, sokkal inkább az ellenkezőjét mondanám. Mégis hálás vagyok azért, amim van, és véletlenül sem panaszkodásnak szántam ezt a kis irományt, csak szeretném én is belátni, és másokat is belátásra bírni, hogy egy hatalmas fals kép van előttünk , és közel sem arról szól az élet, amit a közösségi médián látunk.

Nyitrai Rebeka