Fals kép? Avagy ki is vagyok én valójában?!

Nem is tudom , hol kezdjem. Nem is tudom, hogy mi a célom ezzel a poszttal, mégis belekezdek. Talán bizonyítani akarok. Talán magamnak, vagy a külvilágnak. Talán csak meg szeretném mutatni, hogy milyen is vagyok, az igazi énemet, mert egyáltalán nem szégyellem. Szerintem rengetegen vagyunk olyanok, akik pörgetjük lefelé az instagramot, és mást sem látunk, csak tökéletes lányokat tökéletes élettel, fenszi kajákkal, gyönyörű autókkal, hatalmas lakásokkal és drágábbnál drágább ruhákkal. Hát ki akarná vajon megosztani az ezekhez képest ‘silány’ életét egy olyan közösségi platformon, ahol csak a versengés megy.
Hogy őszinte legyek, én sem vagyok különb, én is csak olyan szelfit rakok ki, ahol korrekt sminkben vagyok, és tuti, hogy olyan szögből készült a kép rólam, hogy ne látszódjon a fejemen a legfrissebb pattanásom. Számomra a legelszomorítóbb tény, hogy tudom, hogy ez még természetesnek számít. Nem élek azokkal az snapchat effektekkel, amik felismerhetetlenné teszik az embereket, nincs 100000 Ft-os MAC készletem, hogy még azt is eltüntessem a fejemről, ami eddig lehetetlenségnek tűnt, nem szerekesztem szét a képeimet, sőt még a melleimet sem tolom fel, hogy elhitessem a követőimmel, hogy igenis, még ezzel is meg vagyok áldva, mert nem.
Ezzel egyáltalán nem azt szeretném mondani, hogy én kicsit sem torzítom el önmagamat, mert ez nem igaz.

Hogy ki is vagyok én valójában? Mi az amit láttok, és mi az ami teljesen máshogy történik valójában.
Azzal szeretném elkezdeni, ami számomra a legfontosabb üzenet a közösségi oldalamon. A tiszta étkezés, inkább egyensúly, a mozgás, a jóga fontossága az életemben.
Nos, ezzel nem lőttem mellé annyira, hiszen ezeknek a dolgoknak mind nagyon fontos szerep jut az életemben. Hát akkor be kell valljak valamit. Ne higgyetek el Nekem mindent. Nem, nem az a lány vagyok, aki állandóan salátát eszik, nyilván ez látszik is rajtam, sokszor csúszik le egy-egy olyan dolog, aminek talán nem kellene. Vagy talán mégis. Úgy gondolom, ha kimozdulok végre a barátnőmmel egy cukrászdába, és uramisten nem rendelkeznek paleo sütivel, biztos, hogy szívesen fogom választani a gesztenyepürét, vagy a rétest. Nem, abszolút nem érzem rosszul magam miatta. A legtöbb emberrel ez így van, valaki ezt meg is mutatja, valaki nem.
A mozgás valójában más tészta, mert azt tényleg imádom csinálni, jelenleg büszkén elmondhatom, hogy heti háromszor edzek, emellett amikor csak időm engedi, jógázom. Ez sem teljesen úgy néz ki, mint az instagramon, hiszen általában 10 perc megy el a jógára szánt időmből, hogy megpróbáljak egy olyan képet lőni, amit vállalok is, tökéletes póz, has behúz (nem mintha ez a jógában nem lenne alap követelmény), fancsali képet leváltani a fejemről, hiszen amúgy mindjárt megszakadok vagy kettétörök, stb. Szerintem a lányok 80%-nak nincs olyan teste, mint amit a neten mutogat. Hiszen ha már kitesszük magunkat, nyilván még vékonyabbnak próbálunk tűnni, ergo behúzzuk a hasunkat, ráadásul a mai világban már a thigh gap is must-have, azaz popsi kitol, derék kettétörik, de legalább úgy nézünk ki az ikeás tükrükben, ami persze alapból nyújtja az embert, mintha még a combunk között is hatalmas lyuk tátongana. Szóval, csalódás vagy sem, nekem is ikeás a tükröm, és én sem úgy nézek ki benne, mint ahogy vasárnap délután a bundás kis pizsimben. Azt meg majdnem elfelejtettem, hogy nem, nekem sincs kedvem minden egyes nap edzeni,és sokszor úgy érzem, hogy el fogok vérezni abban a 28 percben, amit edzéssel töltök, vagy épp majdnem leborulok a kondiban a futópadról szanaszét izzadva, és még az is megesik, hogy ez 2 km után történik, nem 12 után. Szerintem ezzel sem vagyok egyedül, még sem látok olyan képeket az Instagram sztorikban, hogy 1,5 km-nél van lefényképezve a futógép, mert az azért milyen ciki lenne már..
A másik dolog, amit szintén annyira nem reklámozok, mégis iszonyú fontos az életemben, az az iskola. Igen, én is ott töltöm az időm nagy részét, sőt, magolok is rendesen, hiszen mindent megteszek azért, hogy megkapjam az ösztöndíjat, így segítve a saját és a szüleim helyzetét is egyben. Amikor nem az iskolában ülök, akkor épp a nővérem ruhaboltjában tengetem a mindennapjaimat, és próbálok minden alkalmat megragadni, hogy keressek egy kis pénzt, mert sajnos az sem hullik az ember ölébe, mint ahogy azt az instagramon előadjuk. Ami a legszörnyűbb, hogy a közösségi felületeken minden annyira egyszerűnek tűnik. Mindenfajta kemény munka nélkül jutnak az emberek a legjobb ruhákhoz, amiknek az árától nem egyszer kétszer estem hanyatt, mégis vágyom rá, hogy egyszer én is viselhessem azokat. Holott az én Hugo Boss pulóverem sem a boltból van, csak rohadt nagy szerencsém volt egy turkálóban.
Bevallom, hogy én sem rakom ki a saját oldalamra akkor a szobámat, amikor a legnagyobb kupleráj van, és azt sem osztom meg, hány kutya él velünk együtt, mert az édesanyám egyszerűen képtelen nem befogadni őket, pedig nagyon jól tudja, hogy már nem kéne, és neki is csak púp a hátán.
A kapcsolatok nagy részét is felszínesnek találom, mutatjuk, hogy a nap 24 órájában milyen csodás minden, és én is azok közé tartozom, akik mérhetetlen irigységet éreznek, amikor látnak valakit, aki soha nem osztja meg a világgal, hogy esetleg valami probléma lenne, azt, hogy igenis tele van az életünk vitákkal, egyetnemértéssel, nézeteltérésekkel, olyan napokkal, amikor annyira a padlón érezzük magunkat, hogy az ágyból sincs kedvünk felkelni, legyen ez azért, mert összevesztünk a párunkkal, vagy csak nem találjuk önmagunkat, esetleg megint meggondolatlanul csináltunk valamit, amit természetesen nem kellett volna.
Nem tudunk őszintén örülni semminek, hiszen előbb nyomjuk fel az új ajándékunkról a képet az instára, minthogy megköszönjük annak, aki meglepett vele minket.
Saját magunkban keressük folyamatosan a hibát, úgy gondoljuk, hogy nekünk milyen borzalmas az életünk, hiszen nem olyan, mint akit követnek 4000+ an, csak jó történik velük, tele vannak jó cuccokkal, mindig rend van körülöttünk, emellett még semmi dolguk sincsen, és még kompromisszumot sem kell kötniük senkivel és semmiért, hiszen szóba sem jöhet az, hogy valaki ne úgy ugorjon, ahogy ők fütyülnek.
Szeretnék mindenkit, aki minimálisan is ezt érzi megnyugtatni. Nekik is vannak rossz napjaik, rossz heteik, és lehet, hogy megvan mindenük, de valószínűleg nekik más helyen defektes az életük. És itt magamat is egy kalap alá veszem ezekkel az emberekkel, mert én sem vagyok az, akit láttok, ha csalódás, ha nem. Nem csak a sportról és a mosolygásról szól az életem, ha nekiállok főzni, odaégetek mindent, sokszor áll a bál nálunk is, közel sem mondanám a mindennapjaimat stresszmentesnek, viszont mindennap küzdök azért, hogy kicsit jobb legyen. Nem vagyok egy könnyű,elragadó természetű, sokkal inkább az ellenkezőjét mondanám. Mégis hálás vagyok azért, amim van, és véletlenül sem panaszkodásnak szántam ezt a kis irományt, csak szeretném én is belátni, és másokat is belátásra bírni, hogy egy hatalmas fals kép van előttünk , és közel sem arról szól az élet, amit a közösségi médián látunk.

Nyitrai Rebeka

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s