..minden fájó léleknek

Ha az embert éri egy nagyobb csalódás, mindig úgy gondolja, hogy ennél lejjebb már nincs, ennél jobban sosem fog fájni, sőt, ennyire még talán sosem fájt az egész életünk során valami.
Én is rengetegszer éreztem már ezt. De ez most teljesen más. Most is érzem ezt a mérhetetlen, súlyos fájdalmat, mintha egy hatalmas darabot tépett volna ki az élet a szívemből, sőt abban sem vagyok biztos, hogy maradt még ott valami. Mintha valami fel akarna emészteni. Ez most valami sokkal nagyobb veszteség, ezt most valahogy teljesen máshogy élem meg, mint gyerek fejjel. Elvesztettem a legjobb barátomat is egyben, akivel minden szabadidőmet töltöttem, és nem is akartam ezen változtatni.
Hogy mit érzek, hogy akkora veszteség ért, amit valószínűleg hónapokba vagy évekbe fog tartani kiheverni, ha egyáltalán sikerül, azt még én sem tudom leírni.
Lehet egy olyan ember hiányát pótolni az életünkben, aki fontosabb volt számunkra, mint bárki az egész földkerekségen? Aki csak jött, és egy pillanat leforgása alatt megváltoztatott mindent?! Nem tudom, de Isten legyen rá a tanúm, hogy megpróbálom.
Valami megfogalmazhatatlant érzek, valami olyat, mint amikor az ember gyászol. Mintha valami megszűnt volna létezni. Mintha soha többé nem lennék képes nevetni, vagy örülni valaminek. Üresség, feketeség, semmi. Ez van bennem jelenleg.
Hogy mit csinálhat ilyenkor az ember, hogy majd az idő begyógyítsa a tátongó, mély sebeit?!
Megpróbálhatunk futni az ilyen emberek után, megpróbálhatjuk ráerőltetni magunkat valakire, de ennek nem sok értelme van, pláne hogy ilyenkor minden büszkeségünket és méltóságunkat elveszítjük. Megpróbálhatjuk valamivel (vagy valakivel) kitölteni az űrt, ami általában mindig eszetlen húzásokhoz vezet,és garantáltan soha nem lesz jó vége.
Én úgy látom, hogy ez a gyász időszaka. Adjunk magunknak időt! Feküdjünk az ágyban, ha úgy érezzük, hogy sírnunk kell. Ne aludjunk, ne együnk, agyaljunk és üvöltsünk addig, ameddig úgy érezzük, hogy ki nem jött belőlünk minden csalódottság, fájdalom, keserűség és düh.
Remélem, hogy az időnek tényleg gyógyító hatása van. Remélem, hogy pár hónap múlva képes leszek életem legnehezebb, legszomorúbb és legreményvesztettebb időszakára visszagondolni, mint egy nagyon boldog időszak lezárására, mintha csak egy új fejezetet jelentene az életemben, és majd büszkén mondhatom, hogy jó tanulópénz volt, hogy képes leszek a saját hibám és hibáinkat úgy látni, mint amik segítettek abban, hogy előrébb jussak az életemben, mint dolgokat, amik hozzájárultak a fejlődésemhez.
Nem érzek utálatot, sem haragot, csak hiányosságot. Mintha nem lennék teljes. És lehet, hogy most zokogva írom ezt a bejegyzést, lehet, hogy soha nem fogom úgy felfogni az utolsó pár hetet az életemből mint tanulópénz, vagy új fejezetnek titulálni, talán mindig is ez fogja jelenteni a legnagyobb törést az életemben, és talán sosem leszek teljes, de…
Igenis, mindig rosszban van valami jó, és az embernek kell lennie annyira hűnek önmagához, hogy képes legyen a rossz dolgokban lehetőséget látni. Talán egyedül vagyok, és úgy érzem, hogy önmagamon kívül senkiben nem bízhatok, nincs támaszom, nincs mankóm a nehéz napjaimon, de képes leszek megragadni a lehetőséget, és hajkurászni a saját álmaimat. Utazni, világot látni, sportolni, főzni, olvasni, vagy csak órákig a tükör előtt állni és igazítani a hajamat, szemöldökömet és sminkemet. Ha időt adok magamnak, talán képes leszek még jobban szeretni saját magamat, talán nem is a másokkal való kapcsolatomat kéne fejlesztenem és táplálnom, hanem az önmagammal való kapcsolatomat. Miért kéne másokat boldoggá tennem, ha saját magam boldogsága a legfontosabb magamnak? Elvégre kivel kell leélnem egy egész életet, és ki az, aki biztosra tudom, hogy sosem fog cserbenhagyni? Én magam.
Kereshetjük mi nők a tökéletes férfit fehér lovon, ha a hercegnő nem hiszi el magáról, hogy elég jó a hercegnek.  Megpróbálhatjuk lehozni a szerelmünknek még a csillagokat is az égről, csak azért, hogy Őt boldoggá tegyük, ha közben elfelejtünk magunknak félrerakni egy kettő csillagot a végtelen sok közül.
Nem tudom, hogy mi a boldogság kulcsa, de azt pontosan tudom, hogy hol kezdjem el keresni. Az első, amit mindenkinek rendbe kell tennie, az az önmagával való kapcsolata. Elég az önmarcangolásból, abból, hogy saját magunkban keressük a hibát, miközben el hisszük, hogy értéktelenek vagyunk vagy kevesek a másiknak. Szerintem abszolút nem ciki, ha abban a tudatban éljük le az életünket, hogy szépek vagyunk, csinosak, értelmesek, okosak, nem mellesleg még az érzelmi intelligenciánk is a helyén van.  Akármilyen hihetetlen is, de nem kéne magunkat rosszul érezni, ha egyedül ülünk be egy kávéra, egy ebédre valahova, vagy akár egyedül ülünk be a moziba a kedvenc filmünkre.
Végre tudom, hogy előbb saját magunkat kell rendbe hoznunk ahhoz, hogy valaki más is legalább annyira szeressen minket, mint ahogy mi a másik illetőt.
Szóval mindenki, aki csalódott már hatalmasat, vagy úgy gondolja, hogy nem maradt semmije mikor a mindene elhagyta, kezdje el keresni a lehetőségeket. Nem csak akkor lehetünk boldogak, hogyha fekszik valaki mellettünk éjszakánként. Tegyük magunkat boldoggá, vágjunk bele, és ne féljünk senkitől és semmitől, hiszen megállíthatatlanok vagyunk. Legyünk erősek, kitartóak és függetlenek, illetve legyünk képesek minden egyes kisebb és hatalmas esés után felállni, hiszen ez vall egy intelligens és kemény nőre.

Köszönöm szépen NEKED(aki úgy is tudod, hogy ki vagy, ha olvasod)!

506909402

Nyitrai Rebeka

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s