you win some, you lose some

Vajon tényleg törvényszerűen történik az életben, hogy egyszer fent, egyszer lent? Vajon tényleg úgy lenne fair, hogy ha ér valamifajta veszteség vagy tragédiának megélt dolog, akkor kell történnie rögtön utána még egynek?
Annyira haragszom most a világra. Mintha mindenki ellenem lenne, mindenki összefogott volna, azért a célért, hogy én törjek össze. Olyan kicsinek érzem most magam, olyan védtelennek, teljesen egyedül a semmi közepén, és úgy érzem, joggal haragszom .
Aztán sokszor felmerült bennem az is, hogyha egy hozzám közelálló személlyel történik valami borzasztó, felfoghatatlan kín, akkor azt a saját problémámnak kéne megéljem? Elvégre ha Nekem így fáj, vajon Ő mit érezhet?
Miért mindig a legrosszabb időszakban nincsenek mellettünk azok az emberek, akiktől a legjobban várnánk? Miért nem találnak 7 napból egy estét, amit veled tölthetnének? Miért mondják vissza a találkozókat az utolsó pillanatban?
Mikor is történhetne a legfontosabb ember elvesztése az életemben, ha nem akkor amikor a legnagyobb szükségem lenne rá ?!…
És a végén, úgy is teljesen egyedül maradok a gondolataimmal és a problémáimmal, pedig pontosan tudom, hogy mire vagy kire lenne szükségem. Nem hajnalig beszélgetni, iszogatni és jól érezni magam, csak egy olyan ember jelenlétére,aki meghallgat, ha mondani akarok valamit, vagy csak hallgat, amíg nekem úgy esik jól. És csak ráhajthatom a fejemet a vállára pár órára, mintha addig ezzel átvenné a súlyokat a szívemről Ő, és tudom, hogy jó helyen vannak ezek a terhek, mert Ő nem bánt, nem faggat és nem prédikál.
És amikor már túl soknak érzed, mikor már nem megy a dolgok feldolgozása, akkor mikor jön a megváltás? Mikor jön az az időszak, amikor fent van végre az ember? Meddig büntet minket a sors?
Én hiszem, hogy a saját sorsunk kovácsai mi vagyunk. De mit kéne tenni, amikor elvesztjük az irányítást? Amikor már nem tudjuk koordinálni, hogy hogyan kezeljük a dolgokat, vagy a kapcsolatainkat az életünkben? Amikor tudom, hogy nem kéne, mégis megteszem. Amikor tudom, hogy erősnek kéne maradnom, mégsem megy.
Mennyire szánalmas, amikor az ember tehetetlen, kiszolgáltatott és elkeseredett. És ennél már csak az a szánalmasabb, hogy Ő úgy gondolja, nincs ereje saját magán segíteni, tehát várja azokat az embereket, akikre szerinte számíthat. Na, én valahol itt vesztettem el az ép eszű gondolataimat, hiszen még mindig csak saját magamra számíthatok, akkor is, ha most ezt a világon a legnehezebb elfogadnom.

Köszönöm szépen a rengeteg pozitív tartalmú dm üzenetet, facebook üzenetet, nagyon nagyon jól estek, és köszönöm, hogy támogattok!

Nyitrai Rebeka

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s