“Your life does not get better by chance, it gets better by chance”

Annyi mindenbe menekülhet az ember, amikor egyszerűen nem látja a kiutat a csalódásból, negatív gondolatokból. A legeslegrosszabb amit ilyenkor tehetünk, hogy saját magunkat kergetjük az őrületbe. Amikor a saját gondolataink foglyává válunk, amikor kombinálunk, túlgondolunk, ahelyett, hogy megpróbálnánk a pozitívumokra koncentrálni, és kiutat találni akkor, amikor úgy érezzük, lejjebb már nincsen.
Ilyenkor választás elé kerülünk. Ami a legegyszerűbb, hogy a rossz utat választjuk, hétvégenként a sárga földig isszuk magunkat, ami egyáltalán nem vezet hosszú távú megoldáshoz, szimplán van pár óránk, amikor az alkohol pár órára kiüríti a fejünket, és más szemszögből látjuk a dolgokat. Persze ez sem garantált, valaki ilyenkor még többet agyal, még többet gondol arra, amit el kellene hessegetnie a fejéből. Ilyenkor jön a mély depresszió, esetleg rászokunk a dohányzásra, elveszítjük az önkontrollunkat és még a mindennapi kötelességeink elöl is elmenekülünk, rontjuk a jegyeinket vagy elhanyagoljuk a munkánkat, netán belekerülünk egy társaságba, ahonnan már nem is fogjuk látni, hogy nem ez volt az egyetlen lehetőségünk. Ha már a saját sorsaink kovácsai vagyunk, ne ezt válasszuk.

Ha ennél erősebb személyiségek vagyunk, megpróbálunk a hobbiinkra összpontosítani, több időt szentelünk azokra a dolgokra, amiket igazán szeretünk csinálni, amik teljesen kikapcsolnak. Elkezdünk rendszeresen konditerembe járni, esténként futunk, sokat olvasunk és több időt is töltünk a barátainkkal. Én is próbálok ezen az úton járni, és bár nem mondom, hogy nincsenek megingásaim, mégis mindig túljutok rajtuk. Vannak rosszabb napjaim, van, amikor az ágyamból sincs kedvem kimászni, de aztán mindig rájövök, hogy fontosabb vagyok ennél saját magamnak.

Felmerül bennem ilyenkor a kérdés, megéri? Én is tudom, tapasztalatból, hogy sok mindent megér az az ember, akibe épp halálosan szerelmesek vagyunk, vagy bármi, amit épp elvesztettünk, bármi ami mélypontra küldött minket. Harcolunk a végsőkig azért, ami úgy gondoljuk, hogy megéri, akikért vagy amikért bármit hajlandóak lennénk feladni. De kérdem Én, megéri? Megéri teljes mértékben tönkre tenni magunkat, saját magunkat idegesíteni a negatív hozzáállásunkkal és túlgondolásunkkal ? Megéri napokat tengődni úgy, hogy nem nézünk előre és nem próbálunk meg mindent megtenni, hogy kimásszunk a gödörből, amibe beleestünk ? Nem ez volt az első, és el kell hogy keserítsek mindenkit, nem is ez volt az utolsó. Lesz még az életünkben ezer megpróbáltatás és ezer gödör, amin muszáj túljutnunk. Lesz még ember, aki meg fog minket becsülni, aki úgy fog elfogadni minket, ahogy vagyunk, aki örül annak, ha minél több időt velünk tölthet és hálát ad az Istennek, hogy mellettünk kelhet fel reggelente, mintsem meneküljön egy kapcsolatból. Lesz még olyan munkahelyünk, ahová szeretünk bejárni dolgozni, és nem érezzük kötelességnek a feladatainkat. Lesz még ezer lecke, amiből tanulhatunk.

Meg kell próbálni gondolkodásmódot váltani, nem a múlt után sírni, ahol meg sem voltunk igazán becsülve, vagy ha mégis, még sem voltunk annyira fontosak, hogy annak a bizonyos személynek a jövőjében is helyet kapjunk. Értékeljük, amink van, a barátainkat, akik nap mint nap mellettünk állnak és meghallgatják a problémáinkat, még ha ezredszerre hallják is azokat. A szüleinket, azt, hogy tető van a fejünk felett, hogy van két lábunk, hogy tudunk járni. Azt, hogy nap mint nap lehetőséget kapunk arra, hogy felálljunk és újrakezdjük, hogy minden egyes új nap új lehetőség a tanulásra, az elfogadásra.
Egy szóval sem mondom, hogy töröljük ki a múltunkat, nyugodt szívvel visszanyúlhatunk hozzá, hiszen hasznunkra válhat. Tanuljunk a hibáinkból, viszont ne hagyjuk, hogy azok határozzanak meg minket. Fogadjuk el saját magunkat, legyünk mindig nyitottak a fejlődésre, és ne féljünk merészek lenni, hogy megvalósítsuk a gyerekkori álmainkat. Megint elég klisésre sikeredett, de ezek azok az alapelvek, amiket hajlamosak vagyunk elfelejteni, elsiklani felettük, holott ezek azok a dolgok, amikbe mindig kapaszkodhatunk, ha szükségünk van rá. Nem emberekbe, nem helyzetekbe, nem a múltunkba, hanem saját magunkba és a hozzáállásunkba.

Advertisements